Van a dolognak humoros oldala is

Este fél tízkor csengett a telefon. Orbánné vette fel. – Egy pillanat – mondta, s kiszólt Orbánnak a fürdőszobába.

– Valami Lovas keres, vagy kicsoda.

– Lovas? – Orbán magára terítette a fürdőköpenyt, becsoszogott a szobába. – Halló! – kiáltott a telefonba. – Tessék!

– Orbán úr? Itt Lovas beszél, kérem szépen, Lovas, ha nem emlékezne a nevemre, amit nem csodálnék, megemlíthetem, hogy a villámban nyaraltak augusztusban. Tetszik már tudni?

– Áhá, igen. – Orbán befogta a kagyló mikrofonját. – Akinél nyaraltunk Kenesén.

– Mit akar? – kérdezte unottan az asszony.

– Tudom is én? Várj, mert annyit dumál.

– Hát, kérem szépen – magyarázta a telefonba Lovas –, eladó az a kis villa. Önök érdeklődtek iránta, gondoltam, az elsőbbség… Tárgyalhatunk?

– Eladó a vityilló – tolmácsolta Orbán az asszonynak.

– A télikabátok a zálogban vannak – mondta az asszony. – Ezt vedd figyelembe.

Orbán türelmetlenül bólintott, mert Lovas tovább beszélt: – Tárgyalhatnánk? Ha önnek megfelelne, talán most, azonnal. Reggelre ugyanis várok egy érdeklődőt, nekem sürgősen el kell adnom, de mégis, önökre gondoltam legelőször.

– Ami azt illeti – mondta vonakodva Orbán –, már pizsamában vagyok.

– Ó, ó, de sajnálom. Pedig önöknek nagyon tetszett. És igazán előnyös ajánlattal szolgálhatnék.

– Kicsit késő van – akart szabadulni Orbán.

– Csak tessék megmondani, hová menjek. Talán van a lakásuk közelében egy kis presszó. Bárhová elmegyek, kérem.

– Mindenáron találkozni akar velem – magyarázta Orbán a feleségének.

– Hát menj, szívem, ha úgy gondolod. Igazán nem kockáztatsz semmit.

– Halló, halló – kiáltozott a vonal másik végén Lovas. – Akkor hát hol várhatom?

– A Violában – sóhajtott Orbán. – Félóra múlva.

Lovas elmagyaráztatta magának, hogy hol van a Viola presszó. Orbán végre letehette a kagylót.

– Marhaság – mondta. – De hátha lesz belőle valami?

– Milyen helyes kis házikó volt – mondta az asszony. A fotelban ült, pongyolában; a körmét nyirbálta. Kicsit szétnyílt térdén a pongyola. Orbán nézte.

– A fene egye meg – mérgelődött –, épp ma akartunk korán lefeküdni. Megvársz?

– Majd az ágyban, édes. – Az asszony feltekintett, elmosolyodott, puszit cuppantott a levegőbe. – Majd ott megvárlak.

Orbán odament hozzá, lehajolt, megcsókolta a térdét.

– Na – tolta el a fejét gyengéden Orbánné. – Ne, ne most… nem érsz oda. Mondtam, hogy megvárlak.

– Elvihette volna az ördög ezt a Lovast ma este – dohogott Orbán. Öltözködött, tíz perc alatt készen lett. Megint ott állt az asszony előtt.

– Pedig szerettem volna ma…

– Hát siess haza, kedves. – Orbánné félrebillentette a fejét. Suttogott: – Siess, jó?

Lovas már ott ült a presszóban. Alacsony, szürke férfi volt, az arcbőrén is látszott valami szürkeség. Felugrott, puhán fogott kezet; Orbán emlékezett rá, hogy a nyáron is ellenszenvesnek találta ezt az embert.

– Elnézést – mentegetődzött Lovas –, elnézést, hogy ilyen későn zavartam, igazán illetlen voltam. De önöket annyira érdekelte az a ház.

Orbán konyakot kért. Ha már eljött ide, legalább konyakot akart inni.

– Én csak kávét – tárta szét kezét Lovas. – Vigyáznom kell, a gyomrom miatt. Sok a savam.

A presszó zsúfolásig volt, szék szék mellett, egymáson ültek az emberek. Szőke öreg hölgy zongorázott, franciául énekelt, elég hamisan.

– Hát szóval eladó? – kérdezte Orbán. – És mennyiért?

– Sajnos – sóhajtott Lovas –, sajnos eladó, és nagyon olcsón. Sürgős az ügy. Az történt ugyanis… ugyanis az a helyzet… De nem, nem, olyan nehéz erről beszélnem.

– Csak nem történt valami katasztrófa? – kérdezte erőltetett részvéttel Orbán.

– Katasztrófa? Ó, uram, katasztrófa, így is lehet mondani. – Lovas feje előrecsuklott, egyik ujjával lassan megérintette az asztalka üveglapját. – Ó, kedves Orbán úr!

– Talán valami haláleset?

Lovas keserű mosollyal felnézett. – Rosszabb. Sokkal rosszabb.

A pincér hozta az italokat, vártak. Orbán bosszankodott, hogy mi a csodának engedett a telefonhívásnak. Lovas cukrot pottyantott a kávéjába, bólogatott, kevergette a feketét, egészen összegörnyedt.

– Ön, ugyebár, ismerte a feleségemet? – kérdezte.

– Hogyne – mondta Orbán. – Nagyon kedves, kellemes asszony, nagyon rokonszenves volt a feleségemnek is.

– Á, kedves, kellemes! – kiáltott fel váratlanul Lovas. Szürke arca kipirult, rossz hangon nevetett. – Kedves, kellemes! Na, igen!

– Nem értem – mondta zavartan Orbán.

– Hát persze, uram, hogyan is érthetné? Mindenki azt tartotta róla, hogy kedves, kellemes. Hogy tisztességes! Bizony!

Lovas keményen, támadóan nézett Orbánra. A keze megremegett, kanala odakoccant a feketés pohár falához. Aztán hevesen bólogatni kezdett újra; szeme könnybe lábadt.

– Kérem – feszengett Orbán –, ön úgy informált engem, hogy a házeladásról lesz szó.

Lovas köhintett, elkapta a pillantását. – A házeladásról, hát persze. Arról kell most beszélni, sajnos. Miatta. El kell adnom a házat, mert elválunk. Kéremszépen, megcsalt.

– Hm… – Orbán zavarában ivott egy korty konyakot. – Hm. Nahát. Igen. Azaz, tehát, eladó? Nekünk valóban nagyon tetszett a ház…

– Az egyik kuncsaftjával.

– Kedves Lovas úr… – mondta Orbán.

– Mert azt talán tetszik tudni, hogy varrt. Fehérnemű-varrónő, ingek, miegyéb. Nagyon szépen éldegéltünk. Én könyvelő vagyok, Hollerith-rendszer, talán tetszik érteni. Nem nagy fizetés, de a feleségem keresetével együtt szépen megvoltunk. Jó kuncsaftjai voltak. Sajnos. Most már ezt kell mondanom, sajnos. Egy operaénekes!

– Operaénekes? – kérdezte akaratlanul Orbán. Mindjárt megbánta. Rettegve látta, hogy belemegy a játékba, meg kell hallgatnia Lovast.

– Ahogy mondom, kérem. – Lovas Orbán mellé húzta a székét, előrehajolt. – Egy operaénekes. Kicsit feltűnt nekem, hogy annyi inget varrat. Kérdeztem is a feleségemet, mit jár ez mindig ide? De ő nagyon meg tudott nyugtatni, persze azért, mert én valójában soha nem kételkedtem benne. Erre is azt mondta: egy operaénekesnek rengeteg ingre van szüksége. Hát ha meggondoljuk, ez igaz is, nem? De azért mégiscsak tovább firtattam, hogy miért olyan kedves hozzá? Erre mit felelt? Hogy ismerhetem, ő mindenkihez kedves. Van ebben valami kivetni való? Igen ám, de aztán rajtakaptam őket. Úgy bizony! Az operaénekes kocsijában láttam a kedves feleségemet, ők is azonnal észrevettek, gyorsan behajtottak egy mellékutcába.

– Talán tévedett – szólt közbe Orbán. Igyekezett távolabb húzódni Lovastól, de amaz mind közelebb került hozzá, egészen ráhajolt.

– Nem tévedtem, kérem! És számon kértem, de még mindig megnyugtatott. Mindig meg tudott nyugtatni, ez most már sehogy sem fér a fejembe, hogy miért voltam olyan vak, olyan ostoba! Megnyugtatott. Hogy csak inganyagért szaladgáltak a városban. És én még hittem neki! Mert otthon úgy tudott viselkedni, mintha semmi sem lenne, mintha csak értem élne, velem… Én az ilyen természetet nem ismerem, kérem. Nevessen ki csak nyugodtan, Orbán úr, mindennek elmondhat, szamárnak, ökörnek…

– Na, nem, nem – mosolygott kényszeredetten Orbán. – Isten őrizz. – Pedig valójában éppen, hogy ilyeneket gondolt Lovasról. Egyáltalán nem érzett szánalmat iránta, inkább valami undort; nevetséges volt ez a kis alak, a megcsalt férj. Nyavalyás fickó az ilyen, különösen ha nem átallja kifecsegni felszarvazottságát.

– De aztán, tudja, mégiscsak lebuktak – hallotta Lovas hangját. „Ő, hát folytatja, folytatja!” – gondolta kétségbeesetten Orbán. – Lebuktak, bizony. Nem lehet az ilyet sokáig titokban csinálni. A feleségem egy napon azt mondta, hogy vidékre utazik, a rokonaihoz. Az ám, vidékre! És én megint hittem neki! Eszembe se jutott, hogy írjak a rokonainak, vagy felhívjam őket interurbán. Mert bíztam benne, uram! haha!… Csakhogy aznap, amikor állítólag vidéken volt, látta őt egy barátom. A Gundelben ebédeltek. Az operaénekessel. Elég nagy merészség kellett hozzá, nem?

– Hát, meg kell hagyni – mondta Orbán. Az órájára nézett, eszébe jutott, hogy várja a felesége. Ott vár az édes, gondolta. Érteni kell a nőkhöz, öregem, mondta magában Lovasnak. Velem ilyesmi nem fordulhat elő. Ötéves házasok vagyunk, de még mindig szerelmes belém a feleségem. Naponta telefonál, nélkülem nem megy sehová. Ehhez mit szólsz, öregem?

– Kéremszépen – mondta Lovas. – Tetszik engem figyelni?

– Hogyne, hogyne! – Jóindulatúan nézte a kis emberkét. Nem csoda, hogy így járt, csak rá kell nézni, és az ember máris látja, hogy az ilyen mellett kín lehet egy asszony élete. Emlékezett Lovasnéra, szőke, kissé telt, de még fiatalos nő.

– Kérem – magyarázta Lovas –, számon kértem ismét, s most már nem tagadott. Sőt! A fejemhez vágta, hogy hiábavalóan pazarolta mellettem az életét. Merthogy ő mindig is művészetekre vágyott, maga a fehérneművarrás is jószerint művészet, én meg mi vagyok? Egy vacak kis könyvelő. Pedig bennem is szunnyadozott bizonyos művészi ambíció. Az amerikai fogságban írtam egy operettet, elő is adták, óriási sikere volt, a táborparancsnok, egy ezredes, igen finom gentleman, maga ígérte, hogy kijuttatja a Broadway-ra. De hát, ugye, aztán itthon a háború után a megélhetési gondok… Nem tudtam folytatni. Mert tisztességes otthont akartam, családot, józan életet. Én, kérem, soha nem kártyáztam, nem ittam, nekem nincs káros szenvedélyem. Nekem csak az otthon, az otthon! És ez nem volt neki elég! Nem. Az operaénekes! Majd megtudja, mi az! Majd megtudja!…

– Lovas úr! – csitította Orbán. – Idefigyelnek mások is.

– Pardon – mondta szelídülve Lovas. – Persze, persze, pardon.

– Ha megengedi – szólt Orbán –, rátérhetnénk a tárgyra. Sajnos, sietnem kell.

– Ó, igen – bólintott szórakozottan Lovas. – Természetesen… Hát, látja, elválunk, el kell adnom a házat. A vagyont szétosztjuk. Közösen vettük, töltöttünk ott néhány szép nyarat. Már csak azért is eladom, hogy ne emlékeztessen… Hiszen tetszik érteni.

– És mennyiért gondolja?

– Az emlékezés… az a legborzasztóbb. Soha nem hittem volna ezt róla. És talán nem is az operaénekes volt az első. Az egyetlen.

– Ne lásson rémeket, Lovas úr.

– Miért? Honnan tudhatom? Hátha éveken át… az egész közös életünk idején…

– A házat – kérdezte óvatosan Orbán –, mennyiért gondolja?

– Hetvenezerért – mondta csüggedten Lovas. – Igen, hetvenötezerért.

– Ó, az kicsit sok.

– Részletfizetést is megbeszélhetünk – mondta egykedvűen Lovas. – Bizony, Orbán úr, ha meggondolom, mindig is megcsalhatott. Pedig olyan rendesnek látszott. Mint méltóztatott mondani: kedves, kellemes…

– Igen. És hogy gondolja a részletfizetést?

– Ahogy önöknek megfelel – mondta Lovas. Az asztal lapját tapogatta; magába roskadva ült.

– Hát jó – állt fel Orbán –, majd megbeszélem a feleségemmel, és felhívom önt telefonon.

– Már megy is?

– A feleségem vár.

– Persze – mélázott el Lovas –, a felesége. A felesége, a felesége. Boldog ember.

Orbán kezet nyújtott; csaknem megveregette Lovas vállát.

– Azért nem szabad csüggedni, Lovas úr.

Amikor Orbánné hallotta, hogy a lift megáll az emeleten, halkabbra fogta a hangját, száját egészen a telefonhoz szorította.

– Búcsúznunk kell. Azt hiszem, ő jön. Tedd le szépen a kagylót, és légy jó fiú. Légy jó fiú, drágám. Siess, mert csapódott a liftajtó. Te tedd le előbb, én nem tudom. És ne felejts el holnap este villogtatni a kocsilámpáddal, itt az ablakunk alatt. Majd óvatosan integetek. Légy jó fiú, és tedd le… És ne csengess most ide egy darabig a telefonjelzéssel, mert már kérdezte, hogy ki huligánkodik. Jó éjt, drágám…

– Beszéltél valakivel? – kérdezte Orbán, mert a felesége keze még a kagylón volt, amikor belépett a szobába. Az asszony hasalt a paplanon, az ágy mellett, a földön volt a készülék.

– Telefonébresztőt kértem – mondta unottan.

– Hétre?

– Hétre. Na, mit akart? Gyere ide szépen az ágyam szélére, és mesélj. Mi van a házzal?

– Házzal? – Orbán felnevetett. Az asszony sárga bébidollban feküdt, lábaival kalimpált a levegőben, kezét kinyújtotta, megsimogatta a férje fejét. Ettől a kedves mozdulattól kirobbant Orbánból a jóízű, kárörvendő nevetés. – Hát, tudod, kicsit a gyomromra ment a pasas. Megcsalta a felesége, arról siránkozott nekem egész idő alatt. Azt hiszem, nem is a ház miatt hívott. El akarta fecsegni a nyavalyáját. Lehet, hogy disznóság volt, de én röhögtem rajta. Emlékszel rá, milyen kopott kis pacák, a feleségére is emlékezhetsz, van benne valami…

– Talán csak nem tetszett neked? – ugrott fel az asszony.

– Nekem? Ne nevettess, édes. Csak azért mondom, mert megértem az asszonyt. Mit is kezdett volna ezzel a Lovassal? És hát elég undorító volt, ahogy siránkozott.

– Te is siránkoznál, szívem?

– Én? – Orbán meghökkent. – Nem, én aztán nem. – Hirtelen elnevette magát. – Már csak azért sem, mert velem ilyesmi nem fordulhat elő.

Az asszony hanyatt dőlt, nyújtózkodott mosolyogva.

– Te kis beképzelt.

Orbán föléje hajolt, megcsókolta. – Lehetek is. Nem?

– Hát persze, persze, te csacsi.

– Vetkőzöm és jövök – súgta Orbán.

– Csak gyere, gyere, drágám. Már nagyon vártalak. Addig keresek valami zenét a rádióban.